Műfaj: történelmi / dráma /animáció
Részek száma: 1
Időtartam: 17 perc
Premier: 2014. február
Helyszín: Franciaország, Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztivál
Történet:
Egy hatvanas éveiben járó koreai asszony történetét meséli el, aki a II. világháború idején 16 évesen egy japán katonai táborban találja magát, ahol komfortnőként, a katonák szexuális igényét kellett kielégítenie sok más fiatal lánytársával együtt.
Fontos adalék a rövidfilm megértéséhez:
Számukat többen is megbecsülték, Hata Ikuhiko japán történész 20 000-re becsüli, mások, például kínai források akár 360 000 vagy 410 000 közé teszik. Sok komfortnő az elfoglalt területekről került ki, beleértve Koreát, Kína egy részét és a Fülöp-szigeteket, de ezen kívül más területekről származó nőket is elhurcoltak úgynevezett "komfort-állomásokra", Burmából, Thaiföldről, Vietnamból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából, Kelet-Timorból. Az elhurcolt nők között kis számban volt holland, francia és ausztrál nemzetiségű is.
Forrás:
Mivel japán szerte élt a hit, hogy a komfort-állomásokon önként, fizetésért prostituáltak dolgoztak, és szó sincs kényszerített szexuális rabszolgaságról, 1994-ben az ENSZ saját vizsgálódásba kezdett, minek a végén egy nyilatkozatot adott ki. Eszerint megdönthetetlen bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a II. világháborúban japán erőszakkal kényszerített nőket szexuális rabszolgaságba.
Bebizonyosodott, hogy a japán megszállás idején, 1932-ben, Koreában hozták létre az első komfort-állomásokat, ahol valóban fizetett prostituáltak dolgoztak. Ezeknek az állomásoknak az volt a céljuk, hogy elejét vegyék a japán katonák erőszakoskodásainak az elfoglalt területeken. A komfort-állomások száma nőtt, de egyre inkább nem volt elég prostituált, akikkel feltöltsék.
1938-tól a japán kormány koreai újságokban álláshirdetéseket adott fel, miszerint éttermekbe, gyárakba várnak koreai lányokat. Magas fizetést ajánlottak. A jelentkezőket vagonokban helyezték el, és a komfort-állomásokra vitték őket, ahol szexuális szolgáltatást kellett nyújtaniuk a japán katonáknak.
Kiderült, hogy koreaiak is segítették a japánokat. Az volt a feladatuk, hogy fiatal nőket győzzenek meg, hogy a "jól fizetett állásokra” jelentkezzenek. Legtöbbjük tudatában volt annak, hogy milyen sors vár ezekre a lányokra. A Koreában lévő komfort-állomásokat gyakran koreaiak működtették. Cserébe magas pozíciókat, előjogokat kaptak a japánoktól. A későbbi években már nem törődtek a látszattal. A japán katonák egyszerűen betörtek a falvakba, és az otthonukból hurcolták el a lányokat, asszonyokat.
A komfort-állomásokon embertelen körülmények uralkodtak. Volt, ahol 90 cm X 150 cm-es szobának nem nevezhető lyukakban laktak a nők. Naponta akár 60-70 katonát is ki kellett szolgálniuk. Csak a terhesek, és a nemi betegséggel kezeltek kaptak felmentést. A katonák nemcsak szexuális vágyaikat élték ki a nőkön. A legtöbb komfortnő testén maradandó sebeket, károsodásokat okoztak a durvaságaikkal. A szökést veréssel vagy akár halállal is büntethették.
A háború után az életben maradt komfortnők visszatértek a civilizált életbe. Abban az időben, Koreában elképzelhetetlen volt, hogy egy nő ne szűzen menjen férjhez. Egy komfortnő, akinek több férfivel is dolga volt, nemkívánatos személy volt a társadalom szemében. Nagyon sokan egyszerűen prostituáltaknak tartották őket, és nem hitték el, hogy kényszerítették őket a japán katonák kiszolgálására. Emiatt ezek a lányok igyekeztek mélyen elrejteni magukban a múltat, nem beszéltek róla, és megpróbáltak új életet kezdeni.
Az 1990-es években pár bátor komfortnő a nyilvánosság elé tárta saját történetét. Ma körülbelül ötvenre tehető a még életben lévő komfortnők száma Koreában.
2015 decemberében a koreai és a japán kormány megegyezett komfortnő ügyben. Ennek értelmében Shinzo Abe japán miniszterelnök 8,9 millió dollár kompenzációt nyújtott át a koreai kormánynak, amit a komfortnők életkörülményeinek javítására szántak, és egy kézzel írt bocsánatkérő levelet is küldött minden, még életben lévő koreai áldozatnak.
Sem a komfortnők, sem a koreai közvélemény nagy része nincs megelégedve a két kormány egyezségével, mint ahogy a japánok egy része sem, akik megkérdőjelezik a kényszerített szexuális rabszolgaság létezését a második világháborúban. Az idős nők nem pénzre, és nem az őszinteséget nélkülöző bocsánatkérésre vágynának. Leginkább azt szeretnék elérni, hogy ne felejtődjék el az a borzalom, ami velük történt, hogy soha többé ne fordulhasson elő még egyszer.
Forrás:
Biri blogján megtalálhatjátok a Spirits’ Homecoming / Hazatérő lelkek c. 2016.-ban készült dél-koreai mozifilmet, ami szintén ezt a témát dolgozza fel:
Jó szórakozást kívánok, ehhez a szomorú, de gyönyörűen megrajzolt animációs filmhez!
Fordította: ezoritu
Online nézhetőség:
Videó letöltése: