Szia Ir-csi! Mikor a Goddess of Marriage koreai családsorozatot fordítottam, már volt tapasztalatom
a koreai anyós-meny, meny-sógornő... kapcsolatokban, de ami ebben a sorozatban várt rám/ránk, arra
nem voltunk felkészülve. Itt volt gazdag anyós és szegényebb osztályból származó anyós is, mindkettő
kiakasztott bennünket, de a gazdagabbik volt a csúcs, pedig "csak" azt tette, amit az ő anyósa is tett
vele, amit a szokás, a tradíció diktált.
Aztán a fórumban beidéztük, hogy milyen is volt egy magyar menyecske élete régen, amikor bekerült
a férje családjába, és megállapítottuk, hogy ugyanolyan, mint (még most is!) Koreában.
"A nagycsaládi szervezetben a menyecske nemcsak rokonsági terminus, hanem a családban elfoglalt helyzet, állapot jelölésére is használatos szó. Menyecskék a nagycsaládban a szüleikkel együtt maradt, közösen gazdálkodó fiúk feleségei voltak, kik a gazdasszony felügyelete alatt a család hasznára együtt dolgoztak. Férjeik családjában szinte semmi joguk nem volt, a „menyecskéknek még a seprű is parancsolt”. A családi vagyonból sem ők, sem kisebb gyermekeik az ennivalón kívül nem részesültek. A menyecskék rangsora a férjek életkora, ill. a családba kerülés sorrendje szerint alakult. Ez a rangsor munkabeosztásukon is tükröződött: a legidősebb fiú felesége az „első menyecske”, a gazdasszony segítsége, nemegyszer bizalmasa volt, felelősségteljesebb munkát végzett, mint a többi. A legfiatalabb menyecske, kismenyecske kötelessége volt a vízhordás, mosogatás, vacsoránál a fáklya tartása stb. Általában a menyecskék elsősorban a mezőn dolgoztak, s aki egész élete folyamán menyecske volt, még öreg korára sem tanult meg főzni. A menyecskék, ha egykorúak voltak, egymást menyecsketársnak szólították, ill. az idősebb menyecskéket ángynak vagy néninek, a fiatalabbakat általában keresztnevükön. A nagycsaládban halálig, vagyis addig tartott a menyecske állapot, amíg együtt laktak. „Apámuraméknál (após) 30 évig voltam menyecske”. – Irod. Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956)."
Forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-1709.htmlGyerekként, fiatal lányként soha nem értettem, hogy miért kötelező a fiatalasszonyoknak utálniuk az
anyósukat. Mindenkitől azt hallottam, hogy milyen hülye anyósa van. Valószínűleg ez az utálat a modernizáció,
a hagyományok lazulásának velejárója. A szokás, hogy a fiúk otthon maradnak, és hazaviszik a feleségüket
kezdett megváltozni. Egyre több fiatal pár kezdte önállóan, a szülőktől függetlenül az életét de a régi fejjel
gondolkodó anyósok továbbra is beleszóltak a dolgaikba, próbáltak volna parancsolgatni, ahogy azt velük is
tették, de távolról már nem ment annyira jól, a modern városi lányok meg nem vették annyira a lapot.
Fiatalként ebből mit sem sejtettem, csak azt tudtam, ha lesz egy anyósom, én azt nagyon fogom szeretni.
Így is lett. Ahogy megismerkedtünk onnantól kezdve szerettem, de ő is engem. Anyukám 26 éves koromban
meghalt, utána drága anyósom vette át a helyét.
Érdekesség, hogy Bogácson, apukámmal szemben élt két idős néni. Egy portán laktak, de két házban. Özvegyek
voltak, a gyermekeik a saját családjaikkal éltek a környéken. Ők még tartották ezt a hagyományt, ami a
spoilerben van. Az idősebbik, aki hat évvel volt idősebb a másiknál, Margitnak hívta a fiatalabbat, és tegezte,
míg a fiatal, Ángyinak hívta az idősebbet, és magázta. A fiatalabb, Margit néni mindig csendes, és alázatos
volt az idősebb Magdi nénivel, míg az bizony keményen odaszólt neki, ha valamit nem úgy csinált a kertben
(azt közösen művelték), mint ahogy ő elképzelte. Biztos máskor is veszekedett vele, de mi csak a kerti akciókat
hallottuk. Érdekes volt nagyon.
Abban a faluban, ahol tanítok, a cigányok (nem írok romát, mert ők magukat is cigányokként emlegetik) a mai
napig is virrasztanak, amit ők "virrasztalásnak" hívnak. Estétől reggelig, általában két-három napon keresztül.
Esznek-isznak, és folyamatosan éneklik a hallgatókat, amik gyönyörűek, megindítóak, szívbemarkolóak, nem
lehet sírás nélkül hallgatni őket. Ebben az autentikus cigány dalok verhetetlenek.
35 éve, amióta ebben a faluban tanítok, a tanítványaimon keresztül figyelemmel kísérhettem a szokások
változását. Régen, amíg lehetett, a halott a házában volt felravatalozva, és a virrasztás után a háztól gyalog
kísérték utolsó útjára. A koporsó vagy lovas szekéren utazott, vagy a család férfitagjainak a vállán jutott el a
temetőbe.
Ma már nem lehet a halott a házban, de a temetkezési vállalkozók megteszik a kedvükért, hogy a temetés előtt
megállnak a háznál, beviszik a koporsót, leveszik a fedelét, hogy az összegyűlt gyászolók, a a régi szokásaikat
gyakorolhassák. Van aki megölelgeti, megcsókolgatja, vagy csak megsimítja a halottat. Mellé teszik kedvenc
ékszereit, ruhája zsebébe pénzt dugnak, ha nincs zseb akkor a koporsóba rakják. Kicsi gyereknél a játékaiból
tesznek mellé pár darabot, de sokszor vesznek arany nyakláncot, vagy fülbevalót, és azt is odateszik. A pénz itt
sem maradhat el. A kicsiknek a temetőbe is szoktak kivinni a játékaikból, és a sírjukra teszik, de nem ritka,
hogy a cumijukat, vagy a cumisüvegüket hagyják ott.
Mindenszentekkor ételt, italt, dohányt tesznek a sírokra, gyerekeknek a dohány helyett játékot.
Két kedvenc hallgatóm a Kalyi Jag együttestől. Mindkettőt szokták itt is énekelni. Az elsőnél 0:45-nél kezdődik
az ének: